Az “én túl jó szívű vagyok” áldozat szerep.
Nem tudom, kinek ismerős az érzés!
Hogy minél jóhiszeműbb vagy, annál többször becsapnak, ahányszor engedsz, és önzetlenül adsz, annál többet elvesznek és kihasználnak.
Minél “jobb” ember vagy, annál gyakrabban elbánik veled a nagybetűs élet.
És mi spirituális emberek, szeretjük azzal vigasztalni magunkat, hogy ez az ára, hogy ilyenek vagyunk, és ebben az áldozat szerepben vergődünk, miközben egyre durvább tapasztalások érnek.
Persze! Én is szeretnék egy olyan világban élni, ahol a kimondott szónak értéke van, és nincs igazságtalanság, és senki sem akar többet, mint ami jár neki!
Valahol mégis van ebben egy üzenet számunkra!
Valóban áldozat szerepre lenne kárhoztatva ebben a poláris világban az ember?
Inkább fejlődésre!
Nem arra, hogy olyanná váljunk, mint amilyenek nem szeretnénk.
De ha jobban megnézzük, mikor áldozattá válunk, és túl jó embernek gondoljuk magunkat, vajon mi rejtőzik a mélyben?
Rossz családi minták, negatív tapasztalások.
Ami miatt értéktelenebbnek gondoljuk magunkat.
Talán meg lettünk félemlítve.
Vagy elhitették velünk, hogy nekünk több nem jár, be kellett fogni a szánkat.
Félelem,bizonytalanság és önértékelési zavarok.
Ezek lappanganak mélyen begyökerezve.
És ezektől kíván az élet minket megszabadítani.
És küld egyre durvább jeleket.
És ahányszor áldozatnak tituláljuk magunkat, annyiszor fognak újra és újra durvábban belénk taposni.
Egészen addig, míg a végén rá nem kényszerülünk, hogy végre a saját kezünkbe vegyük az irányítást.
Mikor az utolsó filléred veszik el, mikor nem költöznek ki a lakásból, amit kifizettél, meg hasonlók…
És jobb nem sajnálni magunkat.
Hanem elgondolkozni rajta!
Miért érezzük és gondoljuk úgy, hogy félnünk kell, és normális, hogy így bánnak velünk.
Mintha sugároznánk magunkból, mint egy jeladó!
És nem azt! Hogy milyen király, fasza “jó emberek” vagyunk.
Hanem azt, hogy bizonytalanok vagyunk, nem tudjuk világosan mit akarunk, nem vagyunk bátrak, nem hisszük el, hogy megérdemeljük, nem merünk egészséges szinten konfrontálódni, és világosan kommunikálni a környezetünk felé, hogy mit akarunk, mik a szükségleteink, és mi az, ami nem fér bele.
Asszertivitásnak hívjuk. Mikor nem bunkó agresszívek vagyunk, de érvényesíteni kívánjuk az érdekeinket.
És ez tökéletesen rendben van.
És csak így van tökéletesen rendben!
És a mélyben lapuló önértékelési zavarokról és félelmekről persze nem mi tehetünk.
Úgyhogy nyugodtan sajnálhatjuk magunkat, és joggal leélhetjük így az egész életünket.
És csak egyre durvább lesz!
Úgyhogy kár ezt sokáig halogatni!
Lássunk inkább hozzá a belső munkának. Pucoljuk ki a fentebb sorolt negatív, alacsony rezgésű érzéseket és pótoljuk őket jókkal!
Fantasztikus ember vagyok!
Egy csoda!
Óriási álmaim vannak.
Tudom, mit akarok.
És világosan, következetesen meghúzom a határokat és bátran kiállok magamért!
Mert megérdemlem!
Mert erős vagyok, és képes vagyok rá!
Ugye mennyivel jobban hangzik?
És amikor ezt gondolod és érzed.
Nem bonyolódsz többet durva, lehúzó csatározásokba. Ami természetedtől idegen.
Egyszerűen elkerülnek a vadorzók, te pedig rácsodálkozol, hogy nahát…
Kár, hogy nem kezdtem el korábban!
Mennyivel szebb így az élet!!!
