Sokan csak beszélünk róla…a változásról

Szeretem ezt a képet! Jogos! 😊😊
A legtöbben csak beszélnek róla. A változásról.
És tudod miért nem történik meg velük igazán?
Mert nem elég szerencsétlen bénák. És nem fáj még nekik eléggé.
“Boldogok, akik sírnak…”
Mióta nem olvasom a Bibliát.
Minden írásomnál eszembe jut egy-egy idézet.
Úgy 30 év távlatából..
Lassan kezdem megérteni.
Hogy milyen az, mikor addig nem mehetünk be az Isten országába. Amíg nem leszünk olyanok, mint a gyermekek…
Most pedig bocsi..de megint ugyan oda fogok kilyukadni.
Éljen a sok szar, ami veled történt!

Mondok egy példát.
Többen tudjátok. Hogy sokáig dolgoztam nagy multinacionális vállalatoknál vezető beosztásban.
És első blikkre nem tűntem úgy.
Mint egy szerencsétlen béna.
Nem éreztem jól magam benne. De valamit csinálni kellett.
Sokan vagyunk így ezzel ugye?
Néhány éve felmondtam.
És a saját utamat járom.
Sok volt kollégám irigyli.
Hogy nem semmi. Hogy milyen fasza gyerek vagyok. Hogy meg mertem lépni.
Sokan tesznek egy próbát, aztán visszamennek csalódottan…
Úgyhogy elmondom. Hogy történt.
A szerencsétlen bénák mindig kapnak az élettől segítséget is.
Én kettőt említek.
Jött egy durva betegség.
És szinte ugyanakkor. Egy kutya.
Aki egy angyal. És tényleg.
Bodza október táján került hozzánk.
Exem akart egy kiskutyát.
Egy kis tündér volt.
De rettenetesen szenvedett.
A sok egyedülléttől otthon.
Mert mi dolgoztunk.
Ő pedig egyre depisebb lett és zárkózott.
Februárban jött az első tüdőgyulladásom.
Aztán még vagy négy másik.
Sokat betegeskedtem vele otthon.
Nyilván nem véletlen.
Fulladoztam a saját életemben.
Szeptemberre kimondták az ítéletet.
Műtét.
Én inkább felmondtam.
És hazaköltöztem a kutyával anyukámhoz.
Hogy rendet csináljak magamban.
Szóval otthon betegeskedtünk bodzával fél évig.
Sírtam. Sokat. És újratervezgettem az életem.
Bodza pedig lenyalogatta a könnyeket az arcomról.
És egyre közelebb engedett magához.
Még nem bízott bennem.
De végre nem volt egész nap egyedül.
Egyre bújósabb lett.
És egyre többet mosolygott.
Aztán visszaköltöztem a lakásomba.
És emlékszem az első reggelre.
Mikor kiült az arcára az iszonyatos fájdalom.
Hogy most jön az. Amikor majd megint magára hagyják egyedül. És megyek dolgozni.
Nem mentem még.
De rendszeresen megkerestek jó ajánlatokkal.
Masszőr akartam lenni.
Átképezni magam.
De mindig megkísértett. Egy hét számjegyű fizetés.
És tudjátok mi tartott vissza egyedül?
Az. Hogy megígértem bodzának. Hogy soha többet nem hagyom egyedül.
Képzelhetitek a családomat!
Mikor ezzel előálltam.
Én voltam a szerencsétlen lelki beteg.
És tényleg az voltam.
Akkor még nem tudtam.
Hogy mély traumákat fojtottam le. Amikor engem is egyedül hagytak.
Csak átéreztem a fájdalmát. Mert én tudtam milyen szörnyű.
Akkor még nem értettem.
Hogy bodza arra tanít majd meg.
Hogy soha többet nem hagyjam magamat magamra.
Mindenki el volt képedve.
Anyám tördelte szegény a kezeit.
Ez az egész beteges kutyahisztéria.
Tönkreteszi a sikeres normális életemet.
Nem volt elég a betegség?
Még ez a kutya is!
Pedig pont ez mentett meg.
A betegség. Meg a traumám.
Azóta rájöttem. Hogy sokkal testhez állóbb nekem az egyéni vállalkozás.
És lett egy jól működő cégem.
Most megint valami újon töröm a fejem.
És már élvezem a szabadságom. Még úgy is. Hogy ötöd annyiból élek.
És soha nem megyek vissza!