Pió atyáról

Már régóta készülök írni.
Egy csodálatos emberről.
Akiről 16 éves koromban olvastam először.
És évekig úgy aludtam.
Hogy a párnám alá raktam éjjelre a könyvet.
Az egyetlen mesterről, példaképről.
Akit sosem tudtam leírni.
Pedig jó sokat cikáztam, elhihetitek.
Szögezzük le.
Mára semmilyen tant kizárólagosan nem követek, és sehova nem tartozom.
De ő történetesen egy szerzetes pap volt.
1968-ban halt meg. Semmi régi mende monda.
Ő volt a számkivetett. A meg nem értett. Aki mindig csak szenvedett.
És mit tesz isten. Ő volt a csodatevő. A gyógyító.
Nem regélek itt a megszámlálhatatlanul sok úgynevezett csodás eseményről, ami folyamatosan körülötte történt.
Akit érdekel, olvasson utána.
De mondjuk tényleg nem volt mindennapi.
Nekünk túl sok is lenne.
De azért üzen sokunknak valamit.
Egyetlen őrületes szenvedély hajtotta egész életében.
Hogy mások fájdalmát, szenvedését csillapíthassa.
Özönlöttek hozzá az emberek.
Tömegesen a világ minden tájáról.
Sorszámot kellett húzni hozzá, és napokig várni.
Ő a végére már nem is aludt.
Csak találkozott mindenkivel.
Olvasott a szívekben. Mindent látott és tudott. Gyógyított, életet mentett.
Szándékosan nem említem a csodáit.
Elég annyi, hogy a fizikai korlátok nála nem jelentettek határokat.
Átsétált téren, időn, átlátott mindenen, mint egy röntgen.
Nagyon gyengéd volt. Miközben annyira erős volt.
És tudjátok mi a legfurcsább?
Hogy miközben gyakorlatilag mindenható volt, mikor másokról volt szó, egyfolytában csak szenvedett.
Nem teremtett magának sem bőséget, sem társat, se karriert, se egészséget.
Senki nem értette meg. A saját rendje és egyháza zaklatta és támadta egész életében.
Folyamatosan beteg volt.
Nem aludt, alig evett.
És zárójelben, 50 évig élt úgy, hogy viselte a stigmákat. Át volt lyukasztva a keze, meg a lába.
Szóval nem élt nagyon egészséges életet sem.
82 éves volt mikor meghalt.
Pedig már a katonaságtól is haza küldték meghalni. Olyan beteg volt a tüdeje 20 évesen.
A fájdalmaiból merítette az életet.
Attól volt ennyire erős.
Értitek?
Ennyi az üzenet.
Én is elmegyek a kínai orvosomhoz, mikor beáll a lapockám. És beszedem a gyógynövény kapszuláim.
Teljesen normális és egészséges.
Hogy nem akarjuk a fájdalmat.
Nyugodtan vágyjunk.
Akármire.
Szép házra, jó nyaralásra, szeretetre, társra, családra, egészségre.
Nincs ezzel baj.
De azért ne tévedjünk el nagyon.
És nem kell mindjárt infarktust kapni.
Ha valami nem úgy alakul.
Az is értünk van.
Értünk történik. Minden lecke.
Lehet csak egy hiányzik a sorból, lehet pont úgy tűnik egyetlen vágyad sem teljesült be.
Nem kell úgy rettegni.
A kudarcoktól.
A legmenőbbek. Akik mindent tudtak. Bármire képesek voltak. Bármit megkaphattak. Akik legyőzhetetlenek voltak. Akik akkor haltak meg, mikor ők úgy döntöttek.
Nekik nem volt semmijük.
Engedték.
Hogy kirekesszék őket.
Nincstelenné lettek.
Beteggé. Magányossá. Meg nem értetté.
Nekik belefért. Valahogy megoldották.
Talán az igazán nagy emberek tudnak valamit.
Talán csak meg akarnak tanítani nekünk valamit.
Nem voltak depressziósak. És nem bánták meg sose. Néha kicsit túl sok volt. Nekik is. Mert ez nekik is fájt.
Emberből voltak.
Szóval. Nem mondom, hogy kövessük.
Mert iszonyú durva.
De ha egy kicsit néha megesik velünk az ilyesmi.
Akkor gondoljunk rá. Mondjuk Pió atyára.
Mert róla írtam.
És vígasztalódjunk azzal, hogy most talán nekünk is lecsöppen valami.
Valami abból a határtalan szeretetből, erőből, szabadságból, amit ő, és a környezetében élők folyamatosan megtapasztaltak….