Karma vagy sors?

Vajon létezik előre megírt sorsunk?

Ma sokan beszélnek karmáról, vajon van különbség karma és sors között?

Elmondom, miért érzem sokkal jobban magam a bőrömben, mikor inkább karmáról beszélünk, bár a két szó jelentése azért sok hasonlóságot takar.

Amikor a négy betűs sors szó felcsillan, legtöbbünknek talán mindjárt a balsors jut az eszébe. Valami kőbe írt csapás, mint egy elkerülhetetlen ítélet.

Nem vagyok egy karma szakértő, de a karma szóhoz nekem csupa szép és pozitív érzés társul.

A fejlődés. Az, hogy mindenki fejlődik. Mindenki tart előre. És holnap semmi sem lesz ugyan az, mint ma.

És ez engem mindig felvillanyoz.

Hogy minden értünk történik.

És teljesen mindegy, hogy hiszünk-e benne, vagy akármi másban.

Én szeretek hinni benne. Hogy nem csak egyszer élünk. Mert az borzasztó igazságtalan lenne. Hogy valaki sokáig élhet, míg mások megrendítően rövid ideig. Az egyik fogyatékos, a másik egészséges, az egyik mindig csóró, míg a másik bőséget kapott..ugye??

Ilyen méltánytalan lenne az élet?

Nem. Dehogy!

Tudjátok, hogy a halál angyala az egyik leggyönyörűbb és legérzékenyebb angyal az összes közül?

És nem kaszával jön fekete csuhába, mint egy zombi.

Káprázatosan szép kék fény ragyogja körül, és amikor megfogja a kezedet, azt érzed, hogy még soha nem szerettek ennyire.

Úgy hívják Azrael. Ő a nagy vígasztaló.

Levetít neked egy filmet, és együtt végignézitek az életedet.

És a fájdalmas részeknél együtt érez veled. Senki nem ítél el téged. És megtanít rá, hogy te se ítéld el saját magadat.

Aztán a kezedbe nyomnak egy tiszta lapot, meg egy tollat.

Ahol megírod magadnak a következő saját történetedet.

Ahol lehetőséget adsz magadnak a folytatásra, a fejlődésre. Jóváteszed majd, amit elrontottál, visszaadod, amit elvettél, ahol megléped majd, amit legutóbb nem mertél, és befejezed, amire nem jutott időd.

És írsz magadnak egy gyönyörű történetet, ahol a fontosabb szereplők már adottak.

Aztán átmegyünk a felejtés folyóján, és belevágunk újra. A nagy történetünkbe.

Igen. A családodat is te választottad magadnak! És mindjárt gyerekkorodban elkezdődik a nagy színdarabod, amit alkottál.

A gyermekkor életre hívja a tapasztalatokat, amiket beprogramoztál magadnak.

Ha például előző életedben nem tudtad fel dolgozni a magányt, mindjárt csecsemő korodban kórházba kerülsz hetekre, és egy járvány miatt nem látogathat meg senki.

Azonnal egy durva gyermekkori trauma.

Ami nem büntet és ellehetetleníti az életedet. Hanem felszínre hozza a feladatot, amivel meg szeretnél most bírkózni.

Kábé így.

Igazából az sem baj. Ha nem hiszel előző életekben. És nincs szükség rá bolygatni, meg kutatni.

Mert pontosan ugyan azok a dolgok fognak veled megtörténni most is, és a főbb szereplőket is ismered már.

Tökéletesen elég, ha gondosan szemügyre veszed a mostani történetedet, és feltérképezed a főbb leckéidet. Amiket te terveztél meg saját magadnak.

Ha előző életedben nem álltál ki magadért, akkor már kiskorodban és félénk voltál, és választottál magadnak egy erőszakos társat. És nem azért jött, hogy tönkretegye az életedet, hanem, hogy megtanítson magadat szeretni és tisztelni.

És hol találod a nagy feladataid, amik igazából a lehetőségeid egy boldogabb életre? A traumáidban, a kudarcaidban, a rémálmaidban, a félelmeidben. Amitől menekülsz.

Szerencsére azért nem vagyunk teljesen magunkra hagyatva. És kapunk sok segítséget.

És ha nem esik le, hogy ezzel bizony anno pont te akartál megküzdeni. Akkor jön egy kis durvulás. És néha elvágják előttünk a menekülő utat…és elbánik velünk az élet.

És mennyire áldozatnak érezzük magunkat…

Azért említsünk még itt meg valamit.

Van olyan feladatod is, amit nem te írtál meg magadnak. Csak átvállaltad. Általában egy korábbi ősödtől. Ez a családi karma. Nagyapád elrontotta, te jóvá teszed majd. Olvastam egy 4 éves súlyos szívbeteg kisfiúról, akinél az orvosok semmilyen fizikai kiváltó okot nem találtak. Mert karmikus volt. A nagyapja vadászként lelőtt egy csodaszép sast. Valakinek meg kellett fizetni érte, életet az életért. Igen. A karma kiegyenlítődés is. Akkor is, ha igazságtalannak tűnik, és nem értjük.

Azért van ebben valami szép.

Az hogy mindgyájan egy nagy család vagyunk. És felelőséggel tartozunk egymásért. És a tetteink hatással vannak a többiekre is. Ami bent, az kint. Ami velünk történik, az hatással van nemcsak a szűkebb környezetünkre, hanem az egész világra. Jó is, rossz is.

A lényeg a fejlődés. A közeledés vissza magunkhoz, a többiekhez a szeretethez.

És ahogy egyre szebben kirajzolódik előtted a te saját történeted, elkezdesz gyönyörködni benne. Nem leszel többet áldozat, a csapásokra úgy nézel vissza, hogy akkor voltál a legszerencsésebb, és azokra, akik meg beléd törölték a lábukat, nem hogy nem fogsz haragudni, de úgy gondolsz majd vissza, mint a legnagyobb jótevőidre.

És az egész egy nagy körforgás. Újra és újra. Lehet halogatni is, meg elbukni is. De igazából megúszni nem lehet. És miért is akarnánk?

Hiszen minden csak rólunk szól. És a cél a boldog és harmonikus élet bőségben és békében, mindnyájan együtt.