Fel kell ébredni! Elég a meséből!

Imádom a meséket!

Mert minden mese igaz!
Miért van az, hogy a gyerekeinknek mesét mondunk, aztán kicsit félve várjuk a napot.
Mikor egyszer el kell mondanunk nekik az “igazat”.
Hogy télapó nem létezik. És nem az angyalkák rejtik a a fa alá az ajándékokat Karácsonykor.
Mintha kötelező lenne csalódást okozni nekik.
És finoman beadagolni.
Hogy fel kell nőni, mert az élet durva.
Tényleg ilyen durva lenne az élet?
Vagy csak mi tettük azzá?
Ráárasztjuk a gyerekre a saját csalódásainkat, félelmeinket.
És azt képzeljük, azzal tesszük neki a legnagyobb szívességet, hogy kijózanítjuk.
Fel kell ébredni! Nincs mese!
Kőkemény harc van, és a gyengék elpusztulnak.
Hát az élet tényleg nem meseszép.
Illetve egész pontosan az.
Annak kéne lennie.
És a felnőtté válásnak arról kéne szólnia.
Hogy megszerezzük a bölcsességet, mint törpapa. Az ősz szakállával. Felelősséget vállal apraja falváért, felismeri a veszélyt, megfőzi a csodaszert.
A bölcs ember egy varázsló.
Egy igazi felnőtt tud varázsolni.
Egy gyermek még naív és tapasztalatlan.
Nem találkozott a rút boszorkánnyal, és a gonosz mágussal.
Majd fog.
A gyermek filmekben, és mesékben mindig van valami nagy kaland.
A gyermekek is komoly csatákat vívnak meg, néha az életük kockáztatásával.
És igen. Nekik is vannak mélypontjaik.
Mint Frodónak. Mikor elsötétül minden, és úgy tűnik, elvesztettük a csatát.
Felnőtté válni nem arról szól, hogy nem hiszünk a mesékben többé, hanem arról, hogy a megannyi tapasztalás által szabad akaratunkat használva bölcsebbé, erősebbé, jobbá, szebbé leszünk.
Miért vannak megkeseredve a felnőttek?
Elbánt volna velük az élet?
Biztos, hogy elbánt?
Élnek és valóságosak a mesevilág, a tündérek, a koboldok, a sárkányok, az óriások, a pegazusok, a sellők…
És meseszép a világuk.
Egyetlen dolgot irigyelnek tőlünk emberektől:
Hogy nekünk szabad akaratunk van, és ebben a két pólusú világban élünk, ahol egyszerre van jelen, öröm és szomorúság, fájdalom és boldogság.
És mi múlandóak vagyunk. Van idő a mi világunkban.
A mi kalanduk pont ettől ilyen különleges.
Hogy választhatunk. Elbukhatunk. Vagy léphetünk épp előre. Fekete és fehér együtt, éjjel és nappal, nyár és tél, férfi és nő, mind együtt teljesek. Így kerek.
Úton vagyunk mindig, tapasztalunk, találkozunk, fejlődünk.
De ettől még nem kell halálra ítélni azt a gyermeket.
Nem kell kiábrándítani.
Nem kell száműzni, meg lefojtani a saját belső gyermeki lényünket sem.
Ettől nem erősebbek leszünk, hanem gyengébbek.
Ahogy a Biblia mondja:
“Amíg nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mehettek be az Isten országába”.
Magyarra fordítva, addig nem lehettek boldogok.
Hogyan mehetnénk vissza anyánk méhébe? Kérdezik értetlenül a tanítványok.
Mondjuk kezdhetnénk azzal, hogy mesét olvasunk és nézünk.
Visszatalálunk ahhoz, amit talán az úton elvesztettünk.
Igen, volt sok csata, meg pofon. De a varázsló már tudja. Ő már igazi felnőtt.
Hogy minden érte történt. És soha nem hagyta magára az élet. Csak talán ő hagyta magára saját magát egy kicsit.
Amikor elkezdesz varázsolni, és visszatalálsz a mesédhez.
Meg fogod tapasztalni, hogy erősebb lettél.
És megkapsz mindent, amire vágysz.
Napra pontosan megjön a vevőd, az üzlettársad, a szerelmed, a lehetőség egy jobb karrierre….
És tele lesz az életed kalandokkal.
Nem olyan lesz, mint az angyaloké, mert a mi világunk nem csak fehér, mondhatnám nem rózsaszín.
De élvezni fogod ahogy megtanulsz varázsolni, és még a veszteségekből is erőt és nyereséget kovácsolsz.
Éljenek a varázslók, akik köztünk élnek!

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .