Én egyszer csak megtapasztaltam, és azóta gyakorlom ezt a technikát, ami NEKEM mindig beválik.
Mert ugye nem vagyok mazohista!
Szoktátok kérdezni.
Amikor azt mondom hadd fájjon!
Nézzük meg, hogy is zajlik a folyamat.
Adott egy veszteség, fájdalom, félelem.
Na mi az első természetes reakció?
Jajj ne!!!
Megindul a küzdelem. Le kell gyűrni.
Mert letaszít majd, erőtlenné válunk, sebezhetővé. Esetleg a legrosszabb is megtörténhet.
Nem leszünk képesek megbírkózni vele.
És minél többet átéltük, annál jobban rettegünk.
Gyakorlatilag az egész életünk ebben telik. Ha elkezded magad megfigyelni.
A küzdelemmel.
Erre megy el minden energia.
A félelem blokkol. Elmennek mellettünk a lehetőségek.
Nem megvalósítjuk magunkat, hanem harcolunk a veszteség ellen. Bírkózunk.
Mennyi elpazarolt idő és energia!
Hogyan léphetünk ebből ki?
Leírni félelmetesen egyszerű. Elhinni, hogy működik…már úgy látom nehezebb!
Szóval: hogy csinálom én.
Amikor benne vagy. Jön fel. Figyeld magad egy kicsit kívülről, mint egy moziban a filmet.
Ne állítsd le a filmet.
Mert ezért nem vagy rajta túl soha.
Hagyd, hogy fájjon!
Vegyél mély hosszú lélegzeteket. Próbálj meg ellazulni.
Ez a kulcs: hogy ne küzdj ellene.
Nulla pozitív gondolat.
Nulla figyelem elterelés.
Nulla erőfeszítés.
Csak passzívan szemléld az eseményeket. A filmedet.
Ez rohadtul nehéz lesz.
Mert az agyad azt fogja pumpálni: nem történhet meg!
Szinte le vagy bénulva.
Ilyenkor semmi ellenállást nem tanútasz.
Ez kb a beleszarsz. De nem úgy, hogy lefojtod. Hanem inkább…jó van…feladtam a küzdelmet.
Megadod magad a fájdalomnak.
Ez rémesen hangzik.
Pedig tudod mi fog történni?
Hogy hirtelen mintha megszűnne a fájdalmad.
Ezt ki kell próbálni.
Én ilyenkor még gyorsítani is szoktam a procedúrán. Tuningolom a fájdalmat. Húahh jajj de fáj. Ilyenkor az átesési pont után néha még el is nevetem magam.
Mert egyszerűen megszűnik a fájdalom. Kihúzták a konnektorból.
Abban a pillanatban. Mikor feladod ellene a küzdelmet.
És rájössz, hogy nem is a fájdalom volt a szörnyű. Hanem a harcod. Ellene.
