Élet a halál torkában

Tegnap azt írtam, hogy kurva szarul vagyok néha, de már nem szégyellem.
Ismerőseim széles táborához viszonyítva, meglepően sokan reagáltatok.
Úgyhogy ma tovább megyek.
Én a halál torkában élek, de már nem küzdök ellene.
Nem leszek szokványos, de belefér.
Tudod miért?
Mert aki a halál torkában él, az már elengedte a kínos kényszert, hogy megfeleljen másoknak.
Elmondjam milyen a halál torkában élni?
Az elején szörnyű. Az a rettenetes sok fájdalom. Amit már olyan hosszú ideje próbálsz lenyomni.
A rengeteg veszteség, és trauma, amit olyan elkeseredetten próbálsz feldolgozni.
Márha.
Azért úgy látom, sokan igyekszünk.
Persze, mindenki szeretne boldog lenni. Még jóhogy! Remélem is!
Mindenki szeretne valahogy megszabadulni. A szarától.
Tanokat keresünk, tanítókat, gurukat, módszereket, terápiákat, technikákat.
Mindegy. Az a lényeg, hogy végre jobban legyünk.
És ne fájjon annyira.
Az a baj, hogy mindig csalódunk.
Mert egyik guru vagy technika sem válik be.
Mert most az lett a divat. Hogy ne szenvedjél.
Legyen fitt tested, egyél egészségesen, legyél pozitív, teljesítsd ki magad, keress sok pénzt…mondjuk ezeket én se bánnám, nem azért mondom.
Csak mindig, mint valami góliát próbáljuk legyűrni a legyőzhetetlent. A fájdalmat. Az elvesztéseket. A magányt. A kudarcot. A betegségeket. A halált.
Egyre elkeseredettebben keressük a megvilágosodott gurukat, már ha egyáltalán nem fáradtunk már rég bele. Mindenki kínál neked valami titkot. A csodát.
Na…itt egy részt most töröltem, mert szörnyen hosszú leszek.
Szóval a rossz hír, hogy szerintem nincs ilyen.
Csak az van.
Hogy a halál torkában élsz.
Van, aki nagyon. És sokat.
De egy kicsit mindenki. Sajnálom.
De mondok neked valamit.
Nem vészes.
Én amióta csak élek farkas szemet nézek a halállal.
Folyton itt lebeg.
Nem tudok “normális” életet élni.
Nem tudok beilleszkedni a mókuskerékbe. Próbáltam sokáig.
Aki a halál torkában él, annak nincs szép családja, meg otthona, meg jó állása.
Mert aki mindig fél lábbal a túlvilágon van, az nem tud itt berendezkedni.
Csak túlél.
Mint egy ufo. Nézi a többieket. Hogy mindig csak szaladnak. Valahova.
Miközben ő ráér. Ő nem csinál semmi hasznosat. Ő úgymond szét van csúszva. Mindenki aggódik érte, hogy biztos depressziós.
Mert ő jobban érzi magát néha a kutyáival.
Mintha a kutyái tudnának mindent, amit a többiek csak kapizsgálnak.
A halál torkában nagyon fáj.
Mert olyan szörnyes magányos vagy. Kívül vagy rekedve.
De tudod mi a legrosszabb?
A rettenetes vergődés, ahogy küzdeni próbálsz ellene.
Észrevetted már?
Hogy mennyi időt és energiát feccölsz bele?
Hogy ne érezd magad rosszul?
Meg abba, hogy a többiek ne lássák rajtad.
Jajj, az még rosszabb lenne. Az tiszta ciki.
Amúgy meg jól teszed.
Mert ma minden arról szól, hogy aki nem oké, az selejt, és azon át lehet gázolni.
Nincs megengedve, hogy rosszul érezd magad.
Kedvenc reklámom volt a “nincs idő a fejfájásra”.
És tudod miért?
Mert addig manipulálható vagy. És félelemben élsz. Egész pontosan nem élsz.
És minden erőd arra fog elmenni. Hogy próbálj meg beilleszkedni. Próbáld meg lenyomni. Rohanjál. Mert addig sem fáj. Addig sem gondolkozol meg érzel.
Tudod a halál torkában az embernek van ideje gondolkodni.
A halál torkában kicsit másképpen néznek ki a dolgok.
Hirtelen minden más lesz a fontossági sorrend.
Egyszerre tisztán kezdesz el látni.
Pontosan tudod mit akarsz. Mit érzel.
Apropó fájdalmak.
Tudod mi a legkülönlegesebb? A halál torkában?
Amikor egyszer csak nem küzdesz már tovább ellene, rájössz, hogy nem is olyan szörnyű.
Hogy nem is a fájdalom volt a rossz, meg a traumád, hanem a félelmed. Hogy nem fogod kibírni. Hogy át kell éljed.
Éreztél már olyat, hogy annyira fáj, hogy bele fogsz halni?
Hát ez ma nem divat.
Mi tudatosak vagyunk, meg pozitívak, és mindenki oké.
Illetve mindenki szörnyen igyekszik annak látszani.
Ezzel jól lekötjük magunkat, meg idegeljük a többieket.
Mert nekik sem oké. És ettől még rosszabbul érzik magukat.
Aztán egymást hergeljük. Jól el lehet ezzel tölteni a fontos időt, meg az egész életünket.
Erőlködünk, meg kínlódunk, próbálunk megfelelni.
És egyre szarabbul érezzük magunkat.
Mert azért azt mindenki tudja.
Hogy egyszer mindnyájan meghalunk.
Jajj…ez nagyon durva.
Ez már tiszta depis!
Erről nem szoktunk beszélni. Ez totál lehúzó.
Nyugodtan el lehet kattintani.
Azért van jó hír is, nyugi.
A halál torkában élet van. Ott van csak igazán.
Mikor azt mondod egyszer végre. Oké. Akkor hadd fájjon.
Hogy amire annyira vágytam. Nem jött össze.
És elhagyod magad. Nem küzdesz ellene többet.
És pont, amikor azt hinnéd, hogy most tuti vége.
Egyszer csak már nem is fáj.
Furcsa egy érzés, nem mondom.
Nem haltál bele bakker. Ott ültél és vártad a halált. Azt hitted, hogy ki fog szakadni a szíved. Közben meg teljesen elmúlt.
Megkönnyebbültél. Felszabadultál.
Már nem félsz többet tőle.
És hirtelen felszabadul egy csomó időd, meg energiád.
És arra gondolsz, mennyi időt vesztegettél el már el az életedből.
Mikor féltél a csalódástól. Mikor nem követted a vágyaid.
Mikor nem éltél, hogy ne érjen csalódás és veszteség.
Mikor úgy akartál oké lenni, hogy ne fájjon.
Rájössz, hogy az volt a halál, mikor féltél tőle, és menekültél.
Mikor küzdöttél ellene.Szóval a halál torkában már nem akarsz oké lenni.
Nem akarsz megfelelni.
Már nem félsz többet.
Egyszerre tudod, hogy ki vagy te, és mit akarsz.
Engem már nem érdekelnek a tanok, meg a terápiák, meg a titkok, meg a szuper kiegyensúlyozott, sikeres guruk.
Én szeretem a nem oké embereket.
Akik őszintén önmagukat adják.
Akiknek van bátorsága érezni. Vágyakozni. Akik tudnak még néha sírni.
Akik szeretik a meséket, a verseket, a festményeket, a szép zenéket. Akik nem rohannak. Nem okoskodnak. Nem erőlködnek, és nem ciki nekik. Bevállalják, hogy néha gázosak. De már nem zavarja őket. Bele mennek az életbe. Bele mennek a halál torkába.
A halál torkában nem tolonganak sokan melletted. De már úgyis megszoktad. Hogy sokan nem értenek meg.
Ilyet meg pláne…ez nem szuper népszerű. Azt írni, hogy hadd fájjon.
Mindenki bármit megadna. Csak valaki garantálhatná végre. Hogy többet nem fog fájni.
De te csinálod, amit a szíved diktál. És ez jó.
Én nagyon szeretek írni. Úgyhogy írok.
Szeretem a szétcsúszott, megtört szívű embereket. Szeretem azokat az embereket, akiknek még tud fájni. Szeretem azokat az embereket, akik tudnak még élni. Akik nem okosabbak nálad. Nem ígérnek csodákat, ha befizeted az árát.
Egyszerűen csak ott vannak neked. Mikor szükséged van egy ölelésre, egy tábla csokira, meg ötmillió forintra… :-)) szerettem ezt a posztot mindig…. :-)Én nem voltam egy nagy George Michael fun. De mióta elment, szinte alig telik el nap, hogy ne jusson eszembe. Annyira fájt a szíve, hogy belehalt.
Tele volt rajongókkal, pénzzel, befizette magát egy drága svájci terápiára. Aztán Karácsony éjjelén magányosan belehalt a fájdalomba.
Talán nem hiányzott neki sem más, mint egy nem oké ember, aki megfogta volna a kezét, és nem hagyta volna magára…

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .