Az igazi lélektárs
Vannak igazi lélektársak, karmikus kapcsolatok.
Ilyenkor félre kell tegyed a megszokott játszmáidat, a párkapcsolatról kialakult beidegződéseidet.
Egy karmikus találkozás felkavaró.
Mintha tudnák az összes gyenge pontodat.
Nem tudsz úgy reagálni, viselkedni, ahogy megszoktad.
Mintha a másiknak hatalma lenne feletted, nem tudod erőből lenyomni, kivonódni, mint más esetben.
Mint egy kísértés, ami folyton ott lebeg, te meg egyre kisebb leszel.
A lelkitársaink tartják nekünk a tükröt.
Rávilágítanak a gyengeségeinkre, felszakítják a mélyen vérző sebeket, felszínre hozzák a traumákat.
Nehéz ezt elfogadni.
Mert az igaziról mindig a boldogság jut az eszünkbe. Meg, hogy örökre velünk marad.
Szeretnénk már nagyon azt a boldogságot.
Csak nem állunk még készen rá!
Nem kis meló, és nem tudom hány élet munkája kell majd még, hogy készen legyünk.
De ha nagyon vágyunk rá, jönnek előző életbeli társaink, akik már nagyon jól ismernek minket, tudják a történeteinket.
És tálcán kínálják a válaszokat, a lehetőséget a fejlődésre.
Nem tudsz megbízni már senkiben? Ok. Jövök és jól becsaplak! Dolgozzál még ezen a témán egy kicsit. Miért nem bízol senkiben? Biztos, hogy jó ez neked?
Nem szereted magad valamiért? Majd bántalak, elhagylak. Azaz. Van itt valami, amivel dolgod van. Mélyebbre le kell itt ásni, ha sziklára akarsz építeni.
Annyira csodálkozunk. Hogy senki nem tud minket boldoggá tenni.
Pedig ez a nagy valóság.
Amíg a tátongó ürességeket, fájó sérelmeket akarjuk a másik által lenyomni. Folyamatos csalódásnak tesszük ki magunkat.
Nem kell annyira szaladni abba a boldog párkapcsolatba.
Ez egy hosszú folyamat.
Hadd jöjjenek azok a lélektársak.
De ők valószínüleg csak egy szakaszra jönnek. És addig fogsz kínlódni velük, míg meg nem oldottad a dolgodat.
És nyugodtan elzavarhatod őket. Vissza fognak jönni, mert vonzod őket vissza a traumáddal. Vagy ha mégis lenyomtad erőből, jön majd egy másik ugyanolyan. És egyre keservesebbek lesznek a pofonok. Szóval nem lehet megúszni.
Szünetet lehet tartani.
Hogy áldozatnak tekintjük magunkat, és mi már többet nem dőlünk be, nem éljük bele magunkat, játszmázunk és boldogtalanul túlélünk.
Meg kell oldani azokat a problémákat.
És sok van belőlük.
Mondhatnám soha véget nem érő történet.
Mégis valahogy ebben a dinamikában, attitűdben kell maradnunk.
Keresni a saját teljességünket. Szeretni magunkat. Kiteljesedni a szenvedélyben, a vágyainkban.
Magunkban. Egyedül. Vagy a kapcsolatunkban erre törekedni.
Hogy javulhasson.
Meg kell tanulnunk boldoggá tenni saját magunkat.
De nem duzzogva és bezárkózva.
Hanem beleszeretve az életbe, a romantikába, a tehetségünkbe.
És hagyni, hogy az igazik végezzék velünk a dolgukat.
Nem volt egyikük sem tévedés, és nem rontottunk el semmit.
Aztán lassanként jönnek majd pozitív tapasztalatok is.
Ami bent, az kint.
Egyszer csak azt vesszük észre, hogy amiként kivirágoztuk saját magunk által bent, úgy borul virágba minden kint.
És nem az igazi jön el.
Hanem valaki, aki visszatükrözi majd a szebb, tehetségesebb, jókedvűbb, derűlátóbb, bizakodóbb, bátrabb, magabiztosabb, nyugodtabb, boldogabb embert, akivé váltunk, akivé tettük magunkat.
