Írtam már az agresszió egyes szintjeiről és fokozatairól , erről részletesebben ide kattintva olvashatsz , nézzük most meg, hogyan működik az áldozati szerepből való kilépés dinamikája.
Áldozat típusnak nevezzük azt a viselkedésformát, mikor az egyén életében felborul az egyensúly, és gyakran jön ki élethelyzetekből vesztesként, azaz többet ad, mint kap.
A tökéletes egyensúly felépítése nem kis feladat, és valljuk be, keveseknek sikerül. Gyakran maguk az áldozatok válnak agresszívvá és ingáznak a vesztes és nyertes szerepek között.
Mégis, általában az áldozat típusú személyiségeknél megfigyelhető, hogy a kisebb veszteségeket meglepő könnyedséggel kezelik. És minél könnyebben veszik, hogy nem azt kapták, amire számítottak, annál nagyobb és durvább sérelmek kezdik el érni őket.
Tükröt tart az élet. Valamit elhanyagoltál magadban, valamit lefojtottál, valamit nem akarsz igazán, magadra hagytad magadat.
És ha nem kezdesz el változtatni a hozzáállásodon, jönnek még nagyobb pofonok, és te csak állsz értetlenül, azon tűnődve, hol rontottad el.
Megjelennek egyre agresszívabb paraziták és ragadozók, és arcul csapnak, és elvesznek. Hátha. Elkezdesz felébredni. Elkezdesz akarni élni. Nem éldegélni. Nem túlélni valahogy. Hanem a saját életedet, egy teljes életet élni!
És te csak egyre inkább azt fogod érezni, hogy egyre kevésbé akarsz…és mintha csak elfolyna az energiád, az erőd, és egyre kiszolgáltatottabbnak és tehetetlennek érzed magad.
Az az igazság, hogy minél nagyobb volt az a bizonyos törésed, és minél többször, annál jobban lemondtál magadról.
És nem lesz elég kis noszogatás.
Van, aki a paraziták játszmájából gyorsan kilép, míg mások eljutnak a totális áldozattá válásig.
Mindenkinek más mennyiségű fájdalom és veszteség szükséges, hogy megrázza magát abból a ledermedt, lefagyott, stagnáló, megengedő állapotból, ahova az őt ért trauma illetve traumák sodorták.
Mindenkinek máshol van az a bizonyos “átesési pont”.
Mit nevezünk itt átesési pontnak?
Amikor betelik a hócipő, mikor kiborulsz, mikor besokkolsz, mikor eleged lesz.
Mint egy áramütés, mint egy forrongó vulkán, aminek egyszerre felszakad a burka. És MINDEN, amit idáig lefojtottál, egyszerre a felszínre akar törni.
Mikor fellázadsz. Mikor azt mondod, inkább ordítod: ide nekem vissza mindent, amit elvettetek tőlem. Az enyém! Élni fogok, és élni akarok! És már nem félek többet tőletek. És megérdemlem. És ezentúl én döntöm el, hogy kinek adom oda. Ezentúl én irányítom a saját életemet, és hozom a saját döntéseimet!
Van egy utolsó, talán legdurvább csapás, ahonnan vagy feltámadsz, vagy meghalsz: mikor az életedre törnek. Mikor eljutsz oda, hogy megfélemlítenek, elveszik a kulcsaid és a torkodra tapasztják a kezüket.
És beindul benned az életösztön, nem akarsz még meghalni. És az életedért futsz.
És ahogy az életben maradásodért küzdesz, eddig soha nem tapasztalt energiák és életerő szakadnak fel benned.
IGEN. Most már tudod, hogy akarsz élni.
Senki nem büszke rá. Aki futott már az életéért.
Mégis, megtapasztalt valami olyat, amit senki más, és akkora élni akarás lesz benne, amekkora senkiben sem. Egyszerre be akar majd pótolni mindent, amiről annyi ideig lemondott. És úgy akar innentől élni, ahogy senki sem.
És amikor szabadságról, bátorságról, élni akarásról fog beszélni, furcsán néznek rá, akik azt hiszik magukról, hogy élnek. Akik azt gondolják magukról, hogy erősek, pedig csak egyszerűen nem bántotta még őket senki. Akik azt gondolják magukról, hogy nem félnek, pedig csak nem tudják még milyen az, megfélemlítve lenni. Akik azt gondolják, velük ez sose történhet meg, pedig csak egyszerűen nem lettek még erőszak áldozatai.
Így lesznek az utolsókból elsők, és jönnek vissza a halál torkából az élet hírnökei!
