Ismerős az érzés?
“Én egy nagyon jó ember vagyok, de ez a világ rossz, nem a magamfajta embereknek való hely, itt a jó lelkű embereket elintézik, és kiút nincsen, mert minél jobb ember próbálok lenni, annál jobban elbánik velem az élet.”
Ha már régóta fennáll az áldozati állapot, akkor pedig hőssé, mártírrá válunk, aki másokat megment, miközben a saját élete egyre jobban romba dől, és egyre rosszabbul érezzük magunkat benne.
Ez egy igen fontos téma, mivel lehetetlen az áldozati szerepből kilépni, amíg meg nem értettük, milyen negatív mechanizmusok irányítanak minket, miközben “jó embernek” gondoljuk magunkat, és elkezdünk egy mártír szerepbe kapaszkodni.
Na, nézzük, mi is történik valójában:
Mindenkit érnek kisebb nagyobb veszteségek, ez ellen nem tehetünk semmit, és ez nem is cél, mert a veszteségek és fájdalmas történések teszik az életet valóságossá és kerekké.
Szóval egyszer csak úgy megtörtént velünk, az a bizonyos, és bumm a padlóra kerültünk.
Áldozattá lettünk, összetörtünk, összeomlottunk, elbizonytalanodtunk, összezavarodtunk…írtam már erről részletesebben. ( → Az áldozattá válás folyamata)
És itt jön a nagy forduló!
Mit kezdünk a kialakult helyzettel.
Vissza ülünk a lóra, ami ledobott, vagy elhagyjuk magunkat és kiszolgáltatottá válunk. Még jobban. És teszem hozzá, egyre jobban.
Egy-egy durvább törés után, kell egy kis pihenő. Elidőzünk a gyengülőben. Ez természetes. Nem vagyunk gépek és robotok, és időre van szükségünk, hogy visszaépítsük magunkat fejben, lélekben és testileg is.
De mi a helyzet, ha ez a gyógyulási, regenerálódási folyamat nem indul be?
Hogyan fogunk kinézni, mikor a gyengülőben akarunk MARADNI?
A gyengülővel az az egyetlen, de sajnos igen nagy probléma, hogy onnan nem látjuk a világot olyannak, amilyen valójában.
Beszűkül a látásmódunk. Kiesünk az élet dinamizmusából. Pihengetünk. A gyengülő bezár minket, mivel egyfajta hamis biztonságérzetet szül, ami az elején pozitív, de aztán elkezdődik egy folyamat, ahol egyre jobban eltávolodunk a valóságtól, elfelejtjük használni a képességeinket, az erőnket, nem tűzünk ki célokat, és erőre kapás helyett elkezdünk sorvadni.
Az áldozattá válás igazi tragédiája nem maga a veszteség, ami történt velünk, hanem annak a következményei.
Benne ragadunk a negatív gondolatokban és érzésekben.
Óriási a különbség: hogy egyszer, ott, megtörtént velünk. Vagy így működik a világ, ilyen az élet.
És ha a gyógyulási folyamat nem történik meg, benne maradunk ebben az összetört, kiszolgáltatott, elgyengült állapotban.
Na és mi vár ránk ilyenkor?
Mint egy mágnes, vonzzuk be az újabb és újabb negatív élményeket, lehúzó embereket, fájó érzéseket.
És ilyenkor már ember legyen a talpán, aki bírja a gyűrődést, honnan merítjük az erőt?
Onnan, hogy abba kapaszkodunk, hogy mi jó emberek vagyunk. És bár ez a világ szörnyen kiábrándító, mert ugye egyre több csúnya dolog történik velünk, mi akkor is kitartunk!
Vállon veregetjük magunkat, és hőst csinálunk magunkból.
Megyünk fejjel neki a falnak, és miközben egyre jobban eltávolodunk a valóságtól, egyre jobban beszűkül a látásmódunk is.
Elkezdünk megkeseredni, megfáradni, egyre nehezebben vágunk neki a reggeleknek.
Ilyenkor kell valami, ami erőt ad!
És jönnek a drogok és csapdák:
- Negatív vallási minták: minden olyan spirituális vonatkozás, ami eltávolít minket a mindennapi valóságos élettől, ahol valamibe kapaszkodunk, ami igazolja a szenvedést, az áldozatot, a kiszolgáltatottságot. Ide tartozik a rosszul értelmezett szeretetet, ahol mikor arcul csaptak minket, mi visszadobjuk kenyérrel, vagy inkább vissza se dobjuk. Meg van magyarázva, legalizálva van, hogy rosszul bánnak velünk, és kihasználnak minket, a betegségek és szenvedés, nem leküzdendő rossz, hanem felemelő és kiváltság. A tévesen értelmezett spiritualitás a legnagyobb melegágya az önsorsrontó viselkedési formáknak, és ahelyett, hogy boldoggá tenné az életünket és szebb hellyé a világot, csak még jobban beletaszítanak a szakadékba, amit a korábbi törések okoztak.
- Önkéntes, megmentő szerepkörök: sajnos ez is egy meglehetősen tipikus feloldási formája a frusztrációnak, a csalódottságnak. itt nem elfogadjuk, hogy áldozattá válunk, hanem aktívan küzdünk ellene. Ez némileg azért pozitívabb, mert erőt és aktivitást mutatunk, küzdünk és elszántan harcolunk. Hogy megmentsünk másokat. Ez sokféle formát ölthet, önkéntessé válunk, vagy súlyosabb esetben ennek szenteljük az egész életünket. Kardot kivonva harcolunk a rossz világ ellen, és megmentjük a sok szegény áldozatot. Valamit fontosat tisztázzunk itt le! Az áldozatoknak segítséget nyújtani nem egyféle hobbi kell legyen, hanem embertársi kötelességünk. Tovább megyek: “nincs annál nagyobb szeretet, mint életünket adni szeretetből másokért”. És kellenek hősök. Akik utat mutatnak. De nagyon nem mindegy, hogy mi motiválja a hőseinket, és megmentőinket.
És itt menjünk ebbe bele kicsit jobban:
Mi a mozgató rugó? Mi zajlik ott bent?
Bátrak vagyunk és szebbé tesszük a világot, és utat mutatunk?
Vagy dühösek vagyunk, frusztráltak, csalódottak, tele méreggel és keserűséggel?
Amikor a gyengülőben ragadtunk, és nem regenerálódtunk a negatív érzésekből, akkor az agyunk egy negatív programot futtat. Megakadt a filmünk, Ott, a törésnél.
És mindig is mindig ugyan azt a részletet játssza le. Mivel össze vagyunk törve és elgyengültünk, jönnek és kihasználnak minket, és csak egyre több lesz a pofon, és a sérülés, és a veszteség.
Futtatjuk a negatív programot, a negatív kisfilmünket: ” ez a világ rossz, én meg jó ember vagyok”.
És mivel ezt a programot futtatjuk, és egyre kiszolgáltatottabbá válunk, egyértelmű ugye? Hogy SZÜKSÉGSZERŰEN egyre rosszabb dolgok történnek velünk és egyre rosszabb helynek érezzük a világot.
Az életünk egyre látványosabban romokba dől:
- Nincsenek saját céljaink, azokról már réges-rég lemondtunk, másoknak átengedjük, amiért nap közben keményen megdolgoztunk – mert azért igyekszünk tartani magunkat-, nem tudunk lassan más örülni semminek, elszigetelődünk, egyre több körülöttünk az “élősködő”, akit a hátunkon cipelünk
- Párkapcsolatunk is egyfajta a megmentő mintára épül, folyton feláldozzuk magunkat a másikért, a másikat nálunk előrébb valónak tartjuk, egyoldalú a kommunikáció, és boldogság nuku, ugye nem kell magyarázzuk, hogy ilyen “világképpel” és “önképpel” milyen párkapcsolati mintákat követ majd az önromboló programunk?
- Ahogy a testünk, lelkünk kezd elfáradni, jönnek a betegségek, testi tünetek, hogy ébresztő!
- Anyagi helyzetünk sem virul, nyilván: ha volt is a törés előtt bőségben részünk, és képesnek éreztük magunkat arra, hogy betöltsük az anyagi szükségleteinket, ahogy nyúlik el az áldozati szerep, úgy kezdünk el anyagilag is lefele elindulni, felemésztődnek a tartalékok, aztán megindul a sodródás és a kőkemény harc az életben maradásért. Ébresztő! Mondja az élet.
Hadd ne soroljuk tovább!
Szeretném elvenni a kedveteket!
Hogy áldozatok maradjatok!
És ha valaki ezek után mindig jó embernek gondolja magát, akkor rendben. Nem is mondtuk. Hogy nem az!
De a világnak nem ilyen emberekre van szüksége!
Ilyen világképpel nem lehet senkit sem megmenteni,
Szóval, először….kezdjük el megmenteni saját magunkat.
Csináljunk rendet!
Otthon teremtés, anyagiak, párkapcsolat, kommunikáció, egészség, szexualitás, siker...ezek legyenek a vezérszavak.
A világ nem követ senkit. Aki szerencsétlen, aki magányos, aki elszigetelődött, aki sikertelen, aki nélkülöz, aki beteg és kielégítetlen.
Kezd el magadat össze rakni, vissza építeni, és lovagold meg újra a lovat, ami ledobott.
Hogy vonzó példa legyél a világ, a munkatársaid, a szomszédaid, a családod, a barátaid, az ismerőseid szemében.
Hogy végre megkapd az az elismerést. Amit megérdemelsz. Mert tényleg jó ember vagy.
Hogy végre azt kaphasd, ami jár. Hogy végre learathasd a rengeteg munka gyümölcsét.
Hogy végre visszanyerd az erődet.
Hogy végre szebb helynek lásd a világot.
