Álarcok mindenütt
Félünk az érzelmeinktől
Félünk az őszinte érzésektől, gondolatoktól.
Nem mutatunk olyat. És zavarba jövünk. Mikor valaki őszinte érzéseket mutat.
Szinte kibillenünk.
Annyira megszoktuk már a játszmáinkat.
Biztonságban érezzük magunk az álarcunk mögött.
Aztán, mikor felbukkan egy őszinte ember.
Megmosolyogjuk.
Mert ő gyenge.
Ő sír. Kiszolgáltatja magát.
El sem hisszük neki!
Ne má!
Ezt tényleg komolyan gondolod?
Ne nevettessél már!
Annyira megtanuljuk a kis játszmáinkat.
A hazugságainkat.
Hogy lassan eggyé válunk az álarcunkkal.
Lesz főnökös álarcunk, amit neki mutatunk. Egy másik a jó fej kollégának.
Otthonra is van néhány.
Meg egy a barátoknak Meg persze egy facebook-os. Meg stb..
Cserélgetjük, mint egy gatyát.
És kielégít minket. Hogy milyen frankón megálljuk a helyünket. És működtetjük az életünket. Irányítunk és kontrollálunk. És manipulálunk. Tök jól beilleszkedtünk.
Csak semmi gyengeség.
Lassan már azt se tudjuk.
Kik vagyunk mi.
Csak megannyi álarc leszünk.
Elveszítjük a szeretre való képességet. A bizalmat. Nem tudunk már hinni senkinek és megbízni senkiben.
Azt sem tudjuk majd. Hogy épp hazudunk.
Mert egyfolytában hazudunk.
Először csak nem leszünk őszinték. Aztán már profin hazudunk is.
Fel sem tűnik majd. Mert mi csak az épp aktuális szerepünket játsszuk.
És ha valaki szóvá teszi, értetlenül nézünk a képébe. Mi van???
Ne viccelj már! Hát te sem gondoltad komolyan! Ne játszd már meg magad!
Az őszinte emberek lassan eltávolodnak tőlünk.
És jönnek helyettük álarcosok, manipulálók, mint mi.
Lesz belőlük egy csomó. És ugyan úgy használni fognak minket, mint mi őket.
Aztán. Lehet nyertünk sok csatát.
Csak elveszítettünk valamit.
Elvesztettük saját magunkat!
Élünk magányosan, sodródva a tömegben. Eltűnt az életünkből az intimitás is. Nem mertünk őszinték lenni, nehogy kirekesztődjünk. És lassanként nem maradt egyetlen őszinte emberi kapcsolatunk sem.
Mikor benézünk a tükörbe. Nincs ott már senki. Csak egy szerep.
Azt hittük.
Jó lesz az az álarc.
Megvédi a szívünket.
Miközben lassanként megölte.
Azt hittük mögötte biztonságban leszünk.
Közben nem maradt belőlünk csak egy hústömeg.
Vajon mit kaptunk cserébe?
Pénzt? Sikert?
Felszínes kapcsolatokat?
Mert az álarcos embereknek abból mindig sok van!
Vagy azt, hogy nem fájt?
Hogy a magányos hústömegünk hosszú életet megért, és sokáig kibírta?
Vajon megérte??
Megölni magunkat, hogy nehogy megöljön az élet?
